Lázár János karácsonya

Lázár János karácsonya

Pethő András, az Origo volt főszerkesztő-helyettesének vendégposztja. A Lázár-per igaz története.

Lázár János már többször is jelét adta annak, hogy nem feltétlenül örül a rejtélyes külföldi útjai iránti érdeklődésnek. Egyik nyilatkozatában még azt is megpendítette, hogy esetleg valamilyen titokzatos megbízó áll a kérdezősködés hátterében. Pedig a Miniszterelnökséget most már miniszteri rangban vezető politikus egyetlen dolgot okolhat ezért a problémájáért: az évvégi ünnepeket.

Tudom, hogy elsőre nem érthető az összefüggés, de most elmagyarázom. Egészen a közelmúltig az Origo nevű hírportál szerkesztőjeként dolgoztam, és az ott eltöltött több mint tíz év alatt volt időm megtapasztalni, hogy milyen hatalmas nyűgöt jelent a karácsony és újév közti időszak. Általában nem történik semmi, ráadásul a munkatársak nagy része is a jól megérdemelt szabadságát tölti. A szerkesztőségi ügyeletet ellátó kollégák pedig alig tudnak bármi érdemi munkát végezni, mert szinte minden hivatal zárva van, így gyakorlatilag nincs kitől információt szerezni.

A címlapot ugyanakkor nem lehet – vagy legalábbis nem szerencsés – rosszul megírt és unalmas hírügynökségi anyagokkal megtölteni, így év végéhez közeledve az Origónál mindig igyekeztünk felhalmozni olyan cikkeket, amelyekkel aztán ki tudjuk húzni ünnepeket. Tavaly épp rám esett a választás, hogy tervezzem meg a karácsonytól újévig tartó időszakot. Olyan anyagokban gondolkodtam, amelyeket gyorsan el lehet készíteni, és lehetőleg kívül esnek a bejgli-karácsonyfa-másnaposság háromszögén, mert ezek azok a témák, amelyekről akkor is készülnek cikkek minden évben, ha a szerkesztő kifejezetten megtiltja, hogy bárki bármit írjon róluk.

Gyorsan feldolgozható és többé-kevésbé eredeti ötletnek gondoltam például azt, ha egy interaktív térképen bemutatnánk Szijjártó Péter akkori miniszterelnökségi államtitkár és Martonyi János akkori külügyminiszter utazásait. A híreket olvasgatva úgy tűnt, hogy Szijjártó az, aki a miniszterelnök által meghirdetett keleti nyitás jegyében járja az ázsiai és közel-keleti országokat, míg a régivágású atlantista Martonyi tartja a kapcsolatot a nyugattal. Nem egy nagy sztori, de mégis elárul valamit az Orbán-kormány hangsúlyairól, maga a térkép pedig néhány órás munkával elkészíthető.

Valamikor december közepén így megkerestem a Miniszterelnökséget és a Külügyminisztériumot is azzal, hogy küldjék el nekem a vezető tisztviselőik utazási adatait az elmúlt két évből (Szijjártó 2012-ben lett külgazdasági államtitkár a Miniszterelnökségen). Viszonylag gyorsan meg is kaptam a kért információkat, de aztán ezeket látva kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy az ötletem ugyanarra a sorsra jutott, mint a legtöbb újságírói feltételezés: a tényekkel találkozva kiderült, hogy semmi alapja nincs. Szijjártó is utazott nyugatra, ahogy Martonyi is keletre, és talán az utazási adatokból kiindulva lehetett volna valami árnyalt elemzést készíteni, de egy egyszerű térképnek nem lett volna semmi értelme.

Hamar kiderült azonban az is, hogy nem volt teljesen haszontalan az adatkérés. A táblázatokat böngészve feltűnt, hogy Lázár Jánosnak több olyan útja is volt, amelyeknél a szállásköltségek jóval magasabbak voltak, mint más – amúgy vele azonos tisztséget viselő – vezetők kiküldetéseinél. Még inkább érdekelni kezdtek ezek az utazások, amikor semmi nyomukat nem találtam sem a kormányzati honlapon, sem az MTI archívumában.

Január elején megkerestem tehát újra a Miniszterelnökséget, és feltettem néhány kérdést a három legnagyobb szállásköltségű utazásról: Anglia, 2012. november 27-29. (szállásköltség: 920 019 Ft); Svájc, 2013. március 22-23. (szállásköltség: 469 878 Ft), Olaszország, 2013. július 26-27. (szállásköltség: 582 000 Ft.). Elsősorban a hotelszámlák részleteiről érdeklődtem, de tettem fel kérdéseket az utazások céljáról, illetve körülményeiről is.

A Miniszterelnökség nem válaszolt érdemben ezekre a kérdésekre, arra hivatkozva, hogy Lázár az Információs Hivatal (vagyis a magyar kémszervezet) feladataival összefüggő tevékenységet végzett ezeken az utazásokon. Bár az újságírók általában nem szeretik, ha rejtegetik előlük az információkat, azzal én is tisztában vagyok, hogy egy kormány csak akkor tudja jól végezni a munkáját, ha bizonyos dolgokat titokban tart. Így még el is fogadtam volna azt, hogy az utazások egyes részleteit nem árulja el a Miniszterelnökség, de azt nem értettem, hogy milyen nemzetbiztonsági érdekek fűződnek a titkolózáshoz egy hotelszámla esetében.

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Miniszterelnökség nem válaszol a további kérdéseimre, megkerestem a Transparency International magyarországi szervezetének jogi igazgatóját, Ligeti Miklóst. A TI számos alkalommal segített újságíróknak – köztük nekem is – abban, hogy az elakadt információkéréseiket bírósági úton érvényesítsék. Miklóshoz is azzal a kérdéssel fordultam, hogy vállalnák-e a jogi segítségnyújtást a Lázár-utazások ügyében. Ha jól emlékszem, akkor a válasza nagyjából az volt, hogy a nemzetbiztonsági kártya sajnos elég erős szokott lenni az ilyen perekben, de hozzátette, hogy szerinte érdemes megpróbálni.

Ez után bevontuk Németh Zsolt ügyvédet, aki rendszeresen jár el adatkérési ügyekben a TI felkérésére. A csatlakozásának nagyon örültem, ő volt ugyanis az ügyvédem abban a perben is, amelyet a Médiatanács ellen indítottunk még 2012-ben. Márpedig azt a pert jogerősen megnyertük.

Az ilyen adatkérési eljárásokban szokásos gyakorlatnak megfelelően az következett, hogy elküldtem egy újabb – ezúttal már jogász által megfogalmazott – kérdéssort a Lázár-utazásokról a Miniszterelnökségnek, majd amikor erre sem érkezett érdemi válasz, megnyílt a lehetőség a bírósági út előtt.

Beadtuk a keresetet, a Fővárosi Törvényszék pedig április elsejére kitűzte az első tárgyalást. Az apró helyiségben tartott meghallgatáson csak öten vettünk részt: a bíró, a Miniszterelnökség jogtanácsosa, valamint Zsolt, Miklós és én, mint felperes. Rajtunk kívül valószínűleg csak néhányan – például néhány origós kolléga – tudtak a perről, de a szélesebb nyilvánosság nem. Nem csaptunk neki nagyobb hírverést, mert fogalmunk sem volt arról, hogy a kérdéseink vajon tényleg egy érdekes történethez vezetnek-e. A Miniszterelnökség ugyanis még az első kérdéseimre adott válaszokban annyit elárult, hogy a költségek nem egyedül Lázár János szállását fedezték, hanem a vele együtt utazókét is. A probléma az volt, hogy azt már nem akarták megmondani, hogy hányan utaztak, és így nem lehetett értelmezni az összegeket. Ha például az derül ki, hogy az angliai úton nyolcan vettek részt, akkor már nem is számítana olyan soknak az a 920 ezer forint.

Az első tárgyaláson nem hangzott el semmilyen érdemi információ. A Miniszterelnökség jogtanácsosa előadta, hogy az általunk kért adatok egy részét szerintük nemzetbiztonsági okokból nem lehet kiadni, más információk (például, hogy Lázár János mely hotelekben szállt meg) pedig szerintük nem is közérdekűek. Mi közöltük, hogy ezzel nem értünk egyet.

Később azonban elkezdtek csöpögni az információk. Az április végén tartott második tárgyaláson a Miniszterelnökség jogtanácsosa már elárult néhány részletet a svájci és az olaszországi útról. Megtudhattuk, hogy Lázár János a svájci kiküldetésen “egy német állampolgárral tárgyalt a magyar–német, valamint a magyar–orosz kapcsolatokról”, az olaszországi útján pedig “a Svájcba illegálisan vitt magyar pénzeszközökkel kapcsolatban folytatott tárgyalást, a tárgyalópartner által megjelölt szállodában”.

Ez már elég konkrétum volt ahhoz, hogy elő lehessen állni vele, így május elején közöltünk egy cikket az Origón a két utazásról, illetve bemutattuk magának a pernek a hátterét is. Ennek a cikknek még nem volt komolyabb visszhangja, de a következőnek már annál inkább.

A május végén tartott harmadik tárgyaláson ugyanis két fontos fejlemény is történt. Egyrészt a bíró hozott egy részítéletet, amelyben kötelezte a Miniszterelnökséget, hogy a svájci és az olaszországi út esetében adja ki azokat az információkat, hogy milyen státuszú és titulusú tárgyalópartnerekkel találkozott Lázár János, illetve azt is, hogy pontosan mely szállodákban szállt meg. Az angliai útról azért nem szólt az ítélet, mert a Miniszterelnökség közölte, hogy erről a kiküldetésről létezik egy titkos irat, és az ítélethozatal előtt először dönteni kell arról, hogy a bíró egyáltalán megismerheti-e az iratot, illetve hogy mi hozható belőle nyilvánosságra.

A részítélet nekünk kedvezett, de volt egy másik – a történet szempontjából még lényegesebb – fejlemény is. A Miniszterelnökség képviselője a tárgyaláson közölte, hogy Lázár János egyetlen kísérővel utazott mindhárom kiküldetésen. A jogtanácsos szinte mellékesen jegyezte ezt meg, de én annyira érdekesnek tartottam, hogy emlékeim szerint fel is emelkedtem a székemből. Legszívesebben azonnal elkezdtem volna további kérdéseket feltenni a jogtanácsosnak, de persze egy tárgyaláson nem lehet ilyet csinálni. Szerencsére azonban a bíró is érzékelte, hogy ez lényeges információ, mert visszakérdezett, a jogtanácsos pedig megerősítette, hogy igen, mindhárom úton csak ketten vettek részt.

Ez fontos momentum volt, mert választ kaptam az egyik leglényegesebb kérdésemre. Kiderült, hogy nem valamilyen népes delegáció hozta össze a kirívóan magas hotelszámlákat, hanem mindössze két ember. Ez már olyan információ volt, aminek úgymond hírértéke volt, vagyis érdemes volt arra, hogy közzétegyük. Nem sokkal a tárgyalás után meg is jelent az Origón a per legfrissebb fejleményeiről szóló cikkem, és ennek már kifejezetten nagy visszhangja volt. Átvette a legtöbb hírportál, és azonnal elkezdett pörögni a sztori a Facebookon is.

Ez a cikk több hónap türelmes várakozás, kitartó kérdezés és jogi csapatmunka eredménye volt, de sok szempontból csak ekkor kezdődött el igazán a történet. Ez után lehetett valódi kérdéseket feltenni arról, hogy Lázár és társa miért költött el ennyi – a többi hivatali úthoz képest kirívóan sok – közpénzt ezeken az utazásokon.

Mielőtt azonban bárki bármit kérdezett volna, lépett Lázár János is. A tárgyalást követő nap hajnalán kiadott egy szarkasztikus hangvételű közleményt, amelyben engem is néven nevezett. Az újságírói munka időnként bizarr szituációkkal jár, és én mindenképp ezek közé sorolom azt, amikor május 28-án reggel 6 óra 30-kor azzal ébresztett az Origo hírügyeletese, hogy tudok-e arról, hogy Lázár János nem sokkal korábban közzétett egy személyesen nekem szóló nyilatkozatot. A közleménynek volt azonban két olyan eleme, amely sokkal fontosabb volt a személyeskedő megjegyzésnél.

Lázár egyrészt közölte azt, hogy befizeti a költségvetésnek az utazások során kifizetett szállásköltséget. Másrészt kijelentette azt is, hogy “készséggel állok utazási szokásaim részleteivel is a független magyar bíróságok rendelkezésére”.

Ez két egymásnak ellentmondó lépés volt. Lázár nyilvánvalóan azért döntött úgy, hogy befizeti a pénzt, hogy így elháríthassa a további kérdezősködést. (Mint a Miniszterelnökség egyik munkatársa közölte velem azokban a napokban: ez mostantól magánpénz, tehát semmi közöm hozzá.) Egy ilyen érv az általam megkérdezett jogászok szerint a bíróság előtt nem állná meg a helyét, de a lépés célja vélhetően eleve inkább az volt, hogy Lázárnak a nyilvánosság előtt legyen egy jó ütőkártyája., Közben ott volt a közlemény másik része, amelyben Lázár azt ígérte, hogy “készséggel” áll a bíróságok rendelkezésére. Ez az utóbbi akár azt is jelenthette volna, hogy a Lázár által vezetett Miniszterelnökség nem fog fellebbezni az elsőfokú ítélet ellen, hanem válaszol a kérdéseimre.

A közlemény utáni napokban megkerestem a Miniszterelnökséget, hogy segítsenek a közlemény értelmezésében, de nem voltak túl együttműködőek. Közben bonyolította a helyzetet, hogy eltávolították az Origo főszerkesztőjét, Sáling Gergőt, aminek hatására úgy döntöttem, hogy otthagyom az újságot. (A 444 jóvoltából most már mindenki ismerheti azt a belső levelet is, amelyben leírtam, hogy ez milyen összefüggésben van a Lázár-perrel.

Az ügy fejleményeit ugyanakkor igyekeztem követni a felmondásom után is. Július elején megkaptuk az írásba foglalt ítéletet, és úgy sejtettük, hogy a dokumentumnak valószínűleg nagyjából ezzel egy időben a Miniszterelnökségre is el kellett jutnia. Ennek azért volt jelentősége, mert egy bírósági eljárásban a feleknek az írásba foglalt ítélet kézhezvétele után 15 napjuk van arra, hogy fellebbezzenek az ítélet ellen.

Július közepén így újra megkerestem a Miniszterelnökséget, és érdeklődtem arról, hogy elfogadják-e a bíróság döntést, vagy esetleg fellebbeznek-e ellene. A Kormányzati Információs Központ a következő egymondatos választ küldte: “A Miniszterelnökség és Lázár János a bíróság döntését végre fogja hajtani, a megadott határidőig fellebbezést nyújt be.”

Ez pont annyira abszurd, mint Lázár korábbi nyilatkozata. A mondat első felében még azt állították, hogy végre fogják hajtani a bíróság döntését (amely ugye a kérdéseim megválaszolására utasította a Miniszterelnökséget), a másodikban viszont kijelentették, hogy fellebbezést nyújtanak be. (Itt mindenki megnézheti az ítéletet, természetesen egy szó sincs benne arról, hogy a bíróság fellebbezésre kötelezné az alperest, vagyis a Miniszterelnökséget.) Visszakérdeztem a Kormányzati Információs Központ munkatársánál, hogy nem tudnának-e kicsit világosabban fogalmazni, de erre már nem érkezett válasz.

Azt még nem tudjuk, hogy mikor kezdődik a másodfokú eljárás, de az angliai utazásról létező titkos irat miatt még az első sem ért véget. A következő tárgyalás szeptember 4-én lesz a Fővárosi Törvényszéken. Mivel egy minősített dokumentum körül forog majd a per, ezért könnyen lehet, hogy el fog húzódni.

De talán kiderül valami még azelőtt, hogy jönnek a hírszegény évvégi ünnepek.

Facebook Comments