Az elmúlt években számos cikk foglalkozott azzal a kérdéskörrel, hogy miért ilyen alacsony Magyarországon a nők politikai képviselete, különösen az országgyűlésben. Ugyanakkor a 2019-es EP-választások némi újdonságot hoztak ebben a tekintetben: mind a női listavezetők, mind a női jelöltek száma felülmúlta a korábbi rekordokat. Az alábbi írásban azt járjuk körül, hogy milyen különbségek fedezhetőek fel a különböző szintű magyarországi választásokon mandátumhoz jutott nők arányában, valamint hogy érzékelhető-e valamilyen pozitív elmozdulás ebben a tekintetben. Elemzésünk különösen a 2019-es önkormányzati választások eredményeire koncentrál.
Amennyiben az Európai Unió országait vesszük összehasonlítási alapul, Magyarország hagyományosan sereghajtónak számít a nők politikai képviseletét illetően: a 2018-as országgyűlésbe beszavazott 12,6 százaléknyi női képviselő konkrétan a legalacsonyabb arány az Európai Unióban. Összehasonlításképpen: a térségbeli országok közül Csehországban 21, Lengyelországban 26,1, Szlovákiában 20,7, Romániában pedig 19,6 százalék volt a nők aránya a törvényhozásban az Eurostat 2018-as adatai szerint, míg az EU-tagállamok nemzeti parlamentjeiben átlagosan 30,6 százalék nő ült, majdnem háromszor annyi, mint itthon.
Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy ebben a vonatkozásban Magyarország elmaradása nem csak európai, hanem regionális szinten is jelentős, sőt, a globális átlagot is jócskán alulmúljuk.
Ahogy a társadalmi nemek és a korrupció kapcsolatát vizsgáló projektünk keretében a qubit.hu-n megjelent cikk is rávilágított, ennél valamivel jobb a relatív helyzetünk az EP-választások tekintetében: 2004-ben a Magyarország által delegált EP-képviselők egyharmada, míg 2009-ben valamivel ennél is magasabb hányada, 36,36 százaléka volt nő. A 2019-es EP-választás ilyen szempontból európai szinten is áttörést hozott: az Európai Parlamentben a női képviselők előző ciklusbeli, 36 százalékos aránya 39 százalékra nőtt, jócskán felülmúlva ezzel a nemzeti parlamenteket (a magyar arány jelenleg 38 százalék, tehát az átlaghoz nagyon közeli).
A nők relatíve magas EP-képviseletét a leggyakrabban arra az okra vezetik vissza, hogy a szavazók az EP-választásokat hagyományosan „másodrangú” (second-order) voksolásként érzékelik, így inkább hallgatnak a „szívükre”, semmint különböző stratégiai megfontolásokra (vagyis, elsődleges szimpátiájuk szerint szavaznak). Ez egyben a pártokat is kockázatvállalóbb magatartásra készteti, s így nagyobb eséllyel indítanak olyan jelölteket, akiket belföldön, egyéni választókörzetben kockázatosnak értékelnének. Ebben szintén támogatja őket az EP-választáson használt arányos választási rendszer, amely általában a nők magasabb képviseleti arányát eredményezi. Talán az sem mellékes szempont, hogy az EP-t a női képviselők is kellemesebb munkahelynek találják, mint a nemzeti parlamenteket, így a jelöltségre is arányosan többen aspirálnak, mint egy országos voksoláson.
A fentiek fényében tehát némileg érthető, hogy miért ennyivel magasabb a magyar női képviselők aránya az EP-ben, mint a magyar parlamentben. De mi a helyzet az önkormányzatokkal? A női jelöltek előtérbe helyezése csak a 2019-es EP-választások sajátossága volt itthon, vagy egy szélesebb trend része, amely a 2019-es önkormányzati választásokon is érvényesül? Az alábbiakban ebből a szempontból vizsgáljuk a 2019-es önkormányzati eredményeket.
*A fotó a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetséggel közösen szervezett Nők a politikában című eseményünkön készült
Másfeledrangú választások? – Stagnáló női képviselet az önkormányzatokban
Az itt közölt összesítésekben az önkormányzati választásokon megválasztott polgármesterek és önkormányzati képviselők teljes névsorát használtuk fel, a Nemzeti Választási Iroda honlapján közölt hivatalos adatok szerint. Mivel az adatok elemzése a 3155 magyar település mindegyike esetében manuálisan nem megoldható, ezért csak Budapest, a fővárosi kerületek, valamint a 23 megyei jogú város képviselő-testületeinek elemzésére szorítkoztunk. Ez természetesen azt eredményezi, hogy az itt közölt adatok csak Budapest és a megyei jogú városok leírására alkalmasak, amelyektől a kisebb települések arányai eltérhetnek (frissítés: egy 2012-es magyar tanulmány eredményei szerint különösen a 2500 fő alatti településeken magasabb a női polgármesterek aránya, ahol a polgármesteri tisztség mellékállásként is betölthető).
Ha a fenti halmaz összességét, vagyis a főváros és a megyei jogú városok képviselő-testületeinek összetételét nézzük, akkor az látszik, hogy a városi önkormányzatokban a nők képviselete némivel magasabb a parlamenti arányuknál, de jelentősen elmarad az Európai Parlament arányaitól: a főváros és a megyei jogú városok képviselő-testületeinek 890 tagja közül összesen 181 nő, ami éppen a képviselők egyötödét jelenti (20,3%).
Az arány valamivel magasabb a fővárosban (22,7%), mint a megyei jogú városokban (18,7%), de a különbség nem szignifikáns. Annál jelentősebb a nők arányának elmaradása a polgármesterek között: az itt vizsgált körben megválasztott 47 polgármesterből mindössze 5 nő, vagyis alig több mint egytizedük (10,6%), ráadásul az öt női polgármesterből hármat Budapest valamelyik kerületében választottak meg. Utóbbi tendencia jól rezonál a parlament és a kormány összetétele közötti különbségekre: a végrehajtó szinten jóval alacsonyabb a nők aránya, mint a törvényhozásban.
A fenti adatok azt mutatják, hogy az önkormányzati politika némileg befogadóbb és jobban biztosítja a nők képviseletét, mint az országos szintű választások. A 2019-es önkormányzati választások azonban némileg egyedi esetnek minősülnek, mivel mind a választások politikai tétje, mind az ellenzéki pártok által választott együttműködési stratégiák eltértek a korábbi mintázatoktól, ami minden bizonnyal befolyásolhatta a pártok jelöltállítási stratégiáit is. Szintén hatással lehetett a jelöltek kiválasztására a mindössze pár hónappal korábbi EP-választások eredménye is, ahol a női listavezetők által vezetett pártok jelentős áttörést mutattak. Éppen ezért érdemes megnézni, hogy a 2019-es arányok hogyan viszonyulnak a 2014-es önkormányzati választások számaihoz, amit a következő ábra mutat.
*A grafikonon szereplő országos arányok csak a főváros és a megyei jogú városok képviselő-testületeinek összetételére vonatkoznak.
A fenti adatok összességében meglepő és némileg konfúz képet mutatnak: míg a megválasztott női képviselők aránya enyhén, de mindegyik szinten csökkent 2014-hez képest, addig a női polgármesterek aránya meredeken emelkedve ért el egy továbbra is elkeserítően alacsony szintet. Ez alapján nem tűnik túlzónak kijelenteni, hogy a 2019-es EP-választások női sikereiből a pártok annyit tanultak, hogy vezető pozíciókra is nagyobb eséllyel indíthatnak női jelölteket, ennek ellenére a megválasztott női képviselők száma összességében csökkent.
A (két választás összehasonlítása alapján nyilván csak korlátozottan kimutatható) trend egyben azt is érzékelteti, hogy továbbra is akad tennivaló a nők politikai részvételének ösztönzése terén, nemcsak az országos, hanem az önkormányzati politikában is. A frissen megválasztott női városvezetők példái ugyan inspirálóan hathatnak az esetleges jövőbeli jelöltekre, de ez önmagában minden bizonnyal kevés lesz, ha nem párosul hozzá a jelölőszervezetek lelkesedése és elköteleződése.
Ahogy azt a társadalmi nemek és a korrupció kapcsolatát bemutató projektünkben igyekeztünk hangsúlyozni: a nők hangsúlyosabb jelenléte a közéletben nem csak a képviseleti demokrácia, hanem a korrupció megfékezése szempontjából is fontos lehet: bár az ok-okozati viszony feltárására vonatkozó kutatások még kezdetleges fázisban járnak, az empirikus adatok azt mutatják, hogy alacsonyabb a korrupció szintje azokban az országokban, ahol a nők intenzívebben vesznek részt a politikában. A 2019-es EP-választások ígéretes előrelépést mutattak ebben az irányban, de amíg az igazán fontos közhatalmi pozíciókban 10 százalék körüli a nők képviselete, addig bőven van tér a további fejlődésre.
Ez a bejegyzés a „Speak up for Women!” című projektünk keretében jelent meg.
Mikola Bálint, a TI Magyarország projektmendezsere