Ha mindenki korrupt, mi miért legyünk tisztességesek? – A társadalmi normák szerepe a korrupció elleni küzdelemben

Ha mindenki korrupt, mi miért legyünk tisztességesek? – A társadalmi normák szerepe a korrupció elleni küzdelemben

A korrupció természeténél fogva rendkívül összetett jelenség, és a felszámolására nem létezik tökéletes, mindenki által elfogadott módszer: nincs a kezünkben egy univerzális formula, amelynek alkalmazásával Ugandától Magyarországon át az Egyesült Államokig eredményesen küzdhetnénk ellene. Ahhoz, hogy valódi gyógymódot találjunk, részletesen meg kell vizsgálnunk azokat a tényezőket, amelyek hozzájárulnak a kialakulásához. Egy friss tanulmány ezzel kapcsolatban arra világít rá, hogy a korrupció megfékezéséhez nem elegendő a korrupt cselekedetek szankcionálása, a hatékony megelőzéshez előbb a jelenséget lehetővé tevő társadalmi normák megértésére van szükség.

Két amerikai kutató, Cheyanne Scharbatke-Church és Diana Chigas egy, az antikorrupciós tervezés hatékonyságát növelni hivatott projekt keretében azt vizsgálják, hogy az ún. törékeny, gyenge intézményrendszerű és konfliktus sújtotta országokban (Fragile and Conflict-Affected States, FCAS) milyen szerepet töltenek be a társadalmi normák a rendszerszintű korrupció kiépülésében és fenntartásában, valamint hogy ezek vizsgálata hogyan integrálható a hatékony antikorrupciós tervezésbe. Bár elemzésük elsősorban afrikai országokra, például Ugandára, a Közép-Afrikai Köztársaságra és a Kongói Demokratikus Köztársaságra terjed ki, az általuk kidolgozott korrupciókutatási módszertan és a levont tanulságok a világ más, korrupciótól fertőzött társadalmaiban, így akár Magyarországon is komoly relevanciával bírhatnak.

A szerzők a gyakorlati kézikönyvnek is szánt tanulmánnyal és az ebben kidolgozott módszertannal a társadalmi normákról szóló szakirodalmat próbálják a korrupciókutatók és a korrupció ellen küzdő szervezetek számára könnyen alkalmazhatóvá és integrálhatóvá tenni, hiszen a normák vizsgálata ezidáig nem képezte a korrupcióelemzés szerves részét.

Amikor a Korrupció Elleni Bíróság mit sem ér

A törékeny államokban a korrupció nem a normális működéstől való eltérést, a kivételt, hanem éppen ellenkezőleg, a szabályt jelenti. Egy ilyen országban tipikusnak tekinthető egy olyan állapot, amelyben legalizált a korrupció, és az igazságszolgáltatás szereplőit a társadalom nem a jogok őreinek és védelmezőinek, hanem ragadozóknak tekinti. A bírák, a rendőrök és a börtönök dolgozói minden lehetőséget megragadnak a személyes gazdagodásuk érdekében, az állampolgárok pedig gyakran megvesztegetik őket.

Nézzünk egy példát: egy telekvitában az egyik érintett lefizeti a rendőrséget, hogy vegyék őrizetbe a másik felet, így kényszerítve ki a vita mielőbbi, a kenőpénzt fizető fél számára kedvező rendezését. Az őrizetbe vett személy hozzátartozójának ekkor vagy azért kell fizetnie, hogy a szerencsétlenül járt rokont kiengedjék, vagy azért, hogy a börtönben megfelelő élelmet és egészségügyi ellátást kapjon. Ha ezzel kapcsolatban kérelmet szeretne benyújtani, akkor a bírósági tisztviselőnek is „ügymenetkönnyítő juttatást” („facilitation payment”) kell biztosítani annak érdekében, hogy feldolgozza kérelmét, majd még egyszer, hogy később ne „veszítse el” a dokumentumot. Ezután a kedvező ítéletért cserébe a bíró „bírói díjat” számolhat fel.

Így a vesztegetés annyira integráns részévé válik a rendszernek, hogy mind a tisztviselők, mind az állampolgárok számára ez lesz a dolgok természetes menete.

A fenti leírás az észak-ugandai igazságszolgáltatási rendszerre vonatkozott, és a helyi lakosok beszámolói alapján készült. Amikor feltették nekik a kérdést, hogy mit gondolnak, miért hatja át ilyen mértékben a rendszert a korrupció, csak annyit válaszoltak: „Ez Uganda”. Ennek ellenére az országban egy sor olyan szabályozás van hatályban, amely a korrupciót hivatott megelőzni vagy szankcionálni. Létezik egy Korrupció Elleni Bíróság, továbbá – papíron legalábbis – különféle átláthatósági és ellenőrzési rendszerek működnek, melyek betartásáért az Igazságügyi Szolgálat és a Főfelügyelőség felel. A csalások visszaszorítására más intézmények is hivatottak: a rendőrségi fegyelmi bíróságok, az emberi jogokkal és a korrupcióval kapcsolatos panaszok irodája, nem beszélve az integritásra vonatkozó képzésről és oktatásáról, valamint a korrupció elleni médiakampányokról. Hiába azonban a kiépült korrupció elleni intézményrendszer, a Transparency International Korrupció Érzékelési Indexén Uganda 2018-ban 180 ország közül a 149. helyen végzett, mindössze 26 ponttal. (A 0 jelöli a legnagyobb, a 100 pedig a legkisebb korrupciós fertőzöttséget.)

Hogyan lehetséges, hogy Uganda ma a világ egyik legkorruptabb országa, ha látszólag ilyen sok erőforrást fektetnek a jelenség felszámolásába?

kampala-2376011_1920.jpg

A rendszerszintű korrupció és a társadalmi normák

Ugandában és a hozzá hasonló törékeny országokban az állam működésének minden elemét áthatja a hatalommal való visszaélés, és az állampolgároknak nincs más választásuk: muszáj kapcsolatba lépniük a korrupt hivatalnokokkal. Ez a rendszerszintű korrupció klasszikus példája, amely számos formát ölthet: a zsarolás, a sikkasztás, a nepotizmus vagy a részrehajlás (favoritizmus) csak néhány ezek közül. A rendszer fenntartásához további egyéni és társadalmi szintű tényezők is hozzájárulnak, például a jövővel kapcsolatos bizonytalanság, a túlélésért való küzdelem, az egyéni attitűdök, az erőforrások egyenlőtlen eloszlása, maguk a törvények, és nem utolsó sorban a társadalmi normák.

Annak megértéséhez, hogy miképp befolyásolják a normák a korrupciós mintázatokat, először elengedhetetlen a normák definiálása. A Scharbatke-Church – Chigas szerzőpáros szerint a társadalmi norma egy csoport tagjai közötti kölcsönös elvárásokat jelent az adott helyzetben való megfelelő viselkedésről. Ezek az elvárások döntő befolyással lehetnek arra, hogy valaki hogyan cselekszik bizonyos helyzetekben, hiszen a csoporthoz tartozás vágya erősebb lehet az egyéni morális meggyőződésnél.

A társadalmi elfogadás és megbecsülés kivívása érdekében gyakran követjük az uralkodó csoportviselkedést még olyan esetekben is, amikor kételyeink támadnak annak helyességét illetően.

A fennálló normák elutasítása ráadásul gyakran társadalmi szankciót von maga után, amely jellegét tekintve lehet belső vagy külső: bűntudatunk támadhat azok megtagadása miatt, vagy nevetség tárgyává tehetjük magunkat a csoport tagjai előtt.

A tanulmány szerzői kiemelik: a társadalmi normák jellegüket tekintve informálisak és íratlanok, és elkülönülnek a formális szabályoktól és törvényektől, amelyek írott formát öltenek, intézményesülnek, és jogi úton érvényesíthetővé válnak. Különbséget kell tennünk az egyénhez köthető értékek (például erkölcsi normák) és a társadalmi normák között is. Az egyénhez köthető értékek nem a folyamatosan zajló társadalmi interakciókból vezethetők le, és nehezen változtathatók meg büntetés kilátásba helyezésével.

pedestrians-400811_1920.jpg

Fontos megemlíteni, hogy egyetlen társadalmi norma eredményeként különféle viselkedésminták is kialakulhatnak, melyek össztársadalmi szempontból pozitívak és negatívak is lehetnek. Például a közösen végzett munka eredményeképp egy rendőri egység tagjai között kialakulhat együttműködés és az a meggyőződés, hogy a csapat tagjai mindig számíthatnak egymásra. Ez azt a pozitív viselkedésmintát erősítheti, hogy a rendőrök segítik és támogatják egymást, ahogy azt a tanulmány készítői például a Kongói Demokratikus Köztársaságban tapasztalták. Az is megtörténhet azonban, hogy – a nagy együttműködésben – a rendőrök szemet hunynak afölött, hogy valamelyikük visszaél a hatalmával, és bűncselekményt követ el. A társadalmi normák tehát önmagukban nem predesztinálják, hogy morálisan helyes vagy helytelen döntést hozunk-e, de befolyásolják viselkedésmintáinkat, amelyek mentén korrupt, vagy éppen becsületes cselekvést választunk.

Ebből logikusan az következne, hogy e normák vizsgálata az átláthatósági és korrupció elleni programok megtervezésének szerves részét kell, hogy képezze. De vajon így van-e?

Szélmalomharc helyett

A szerzők értékelése szerint sajnos nem: ők úgy látják, az antikorrupciós programok és intézmények jobbára olyan korrupciós helyzetelemzésekre épülnek, melyek a jelenséget ösztönző tényezőket figyelmen kívül hagyják, és csak azt vizsgálják, mi történik az adott országban, az okok megértése nélkül.

A tanulmány példaként említi a korrupciós járadékok és kenőpénzek áramlásának nyomon követését, ami a szerzők szerint remek módszer annak kiderítésére, hogy kik és milyen módon működtetik a rendszert, és segítségünkre lehet az elkövetők tetten érésében vagy a kiépült rendszer blokkolásában. Arról azonban semmit nem tudunk meg, hogy miért történik ilyen visszaélés. A törékeny államokban megpróbálhatják megakadályozni, hogy a bírák kenőpénzt fogadjanak el, mivel azonban a viselkedést ösztönző tényezők ettől nem változnak meg, az elkövető valószínűleg új, alternatív módszereket keres majd a gyakorlat fenntartása érdekében. Ha nem tesznek kísérletet a korrupció mögött húzódó okok megértésére, az átláthatóság élharcosai csupán szélmalomharcot vívnak – állítja a szerzőpáros.

Scharbatke-Church és Chigas szerint a korrupciót komplex rendszerként kell vizsgálni. Ez magában foglalja a feltárás és az elemzés kibővítését a korrupt viselkedésminták különféle okaira, különös tekintettel a korrupciót ösztönző („driver”) és lehetővé tevő („enabler”) tényezőkre. Fontos megvizsgálni azt is, hogy e tényezők kölcsönhatása miképpen teszi a korrupciót morálisan elfogadottá egy adott társadalmi kontextusban.

A legtöbb elemzés a szerzők szerint kellő mértékű figyelmet fordít a nem megfelelő jogi szabályozásra, a gyenge ellenőrzési mechanizmusokra vagy a hatalomkoncentrációra. Ezek mind fontos elemek, és érthető módon gyakran képezik vizsgálat tárgyát a korrupció felszámolásáért küzdő szakmai körökben. Azonban a korrupciót lehetővé tevő tényezők nem a korrupció közvetlen okai és okozói. Valaki nem azért lesz korrupt, mert monopolhelyzetbe kerül, vagy mert gyenge az átláthatósági szabályozás.

A korrupcióelemzéseknek ezért az ösztönzőket („drivers”) is azonosítaniuk kellene. Azokat a tényezőket, amelyek miatt az egyének úgy döntenek, visszaélnek a rájuk ruházott hatalommal.

Ilyen faktorok egyéni, intézményi, társadalmi és rendszerszinten egyaránt léteznek. „Driver” lehet például a hatalomvágy, a magasabb státusz és hírnév iránti igény, a korrupció által biztosított anyagi előnyök vagy pusztán a kapzsiság. De léteznek erkölcsileg könnyebben igazolható motivációs tényezők is, például a túlélés, a veszélyeztetettség vagy a társadalmi nyomás.

A szerzők arra világítanak rá, hogy ezek a tényezők már jóval kevesebb figyelmet kapnak a korrupcióanalízisben. Érvelésük szerint a törékeny államokban a korrupció egy úgynevezett komplex adaptív rendszer, amelyben a korrupt cselekedetek (például a kenőpénz fizetése) racionális viselkedésnek minősülnek. Végkövetkeztetésük szerint valószínűtlen, hogy ezekben a kevésbé fejlett országokban a hatalommal való visszaélés csökkenthető lenne olyan beavatkozások révén, amelyek azt feltételezik, hogy a korrupció csupán rendszerhiba és a normális működéstől való eltérésből fakad. A korrupció a vizsgált helyeken a rendszer alapvető eleme, működtetői pedig – az adott közegben – racionálisan cselekednek.

 

Szabó Dániel, a TI Magyarország kommunikációs projektmenedzsere

Facebook Comments