Vajon mit szólna Hofi, ha szembesülne azzal, hogy – egy friss Eurobarometer felmérés szerint – az Európai Unióban a magyarok a leginkább toleránsak a korrupcióval szemben? A korrupció az, amiből kihagynak – mondta egyszer összekacsintós-cinikusan a Kádár-korszak nagy nevettetője. Vagyis, ha haszonélvezői vagyunk, akkor nincs vele gond, ha viszont kimaradunk a buliból, akkor azért felháborodunk.
Az EU minapi kutatása szerint honfitársainknak mindössze 38 százaléka véli úgy, hogy a korrupciót nem lehet tolerálni, a túlnyomó többség szerint ez bocsánatos bűn. Szlovákiában ugyanez a mutató 48, Csehországban 41 százalékon, Lengyelországban 71 százalékon áll, az uniós átlag pedig 69 százalék. A skandináv országok teljesen más viszonyrendszerben működnek, Finnországban a polgárok 83 százaléka nem viseli el a korrupciót; arrafelé nem is kérdés, hogy a korrupció káros és üldözendő cselekedet.
Évek óta ellentmondásos mintázatok rajzolódnak ki a magyaroknak a korrupcióról alkotott véleményéről. A Transparency International (TI), mint a világ legnagyobb korrupció elleni szervezete Magyarországon is rendszeresen végez közvéleménykutatásokat, amelyek ugyanabba az irányba mutatnak, mint a mostani Eurobarometer-vizsgálat. Honfitársaink tisztában vannak azzal, hogy korrupt országban élnek – a legújabb statisztikák szerint 87 százalék szerint elterjedt a korrupció hazánkban, míg az uniós átlag csupán 71 százalék –, viszont meglepően megengedőek a korrupcióval szemben. Ez igaz az állami korrupcióra és az „utcai” visszaélések néhány formájára is. A TI Magyarország egy közelmúltbeli felmérése szerint a magyarok csaknem kétharmada a hálapénzt nem tartja korrupciónak. Még meglepőbb, hogy az emberek 45 százaléka a közlekedési rendőrök lefizetését sem tekinti annak – ez utóbbi korrupciós forma amúgy ennek ellenére jelentősen visszaszorult az elmúlt években. A többség azt gondolja, hogy a korrupció Magyarországon hozzátartozik az élet rendjéhez.
Persze tudjuk, hogy a korrupció éppenhogy hátráltatja a közjó érvényesülését. Sokan mégis azt gondolják, hogy „nekik mindegy”, hogy a közhivatalokban vagy az üzleti életben tisztán vagy átláthatatlanul, kapcsolatokon keresztül, akár kenőpénzzel zajlanak az ügyek. A többség nem jelentené a korrupciót, rálegyintenek, vagy azért, mert „úgysem történne semmi”, vagy azért, mert félnek, hogy ha nem tartják be a kádári-orbáni „ne szólj szám, nem fáj fejem” parancsát, a végén még nekik eshet bántódásuk.
Ennek a korrupcióval kapcsolatos apátiának számos oka van, maiak és történetiek egyaránt. Gondoljunk csak a késő Kádár-rendszerbeli „fusizásra”, amikor a közvagyon megdézsmálása „ügyes” cselekedetnek számított. Vagy emlékezzünk és korakapitalizmus „légy közel a tűzhöz” és „fogd a pénzt és fuss” mentalitására – ezek mind megágyaztak a szabálykerülésnek.
Ezt a hozzáállást fejelte meg aztán 2010 után a rendszerszintű korrupció, amit a Fidesz hosszú évek alatt kifejlesztett és ma is csúcsra járat. Ehhez ideológia is társul(t): a deklarált cél az volt, hogy bizonyos vagyonelemek és erőforrások újraosztásával nemzeti burzsoáziát és középosztályt kell teremteni. Nem véletlen, hogy a TI Magyarország friss kutatása is megerősíti: az állami és az „utcai” korrupciót teljesen másképp ítélik meg a magyarok. Az előbbivel kapcsolatos vélekedéseket főleg a pártpreferenciák mozgatják, míg az utóbbiak a társadalmi, demográfiai tényezőktől függnek. Vagyis az Orbán-rendszer híveinek többsége a felülről vezérelt vagyonátcsoportosítást nem korrupciónak látja, hanem (ideológiailag megalapozott) politikának.
De sajnos évtizednyi távlatból jobbára nem gyarapodó és önálló (értsd: az államtól független) egzisztenciával rendelkező polgárságot, hanem kormányzati megrendelésektől függő és mesésen meggazdagodott oligarchákat, továbbá állami apanázs után kuncsorgó „járadékvadászokat” látunk. A Válasz online a minap kimutatta: négy kormányközeli oligarchának (Mészáros Lőrinc, Garancsi István, Szíjj László, Tiborcz István) a közbeszerzésektől függő építőipari vállalkozásai 2015 és 2019 között négyszer akkor árbevételt termeltek, mintegy 2000 milliárd forintot, mint a megelőző öt évben Simicska Lajos hasonló érdekeltségei, a nyereségrátájuk pedig dupla akkora volt, mint a nagy elődnek.
Megbukni látszik az a kísérlet, amelynek nyomán az állami korrupció, vagyis a kormányközeli oligarchák és a kedvezményezett rétegek helyzetbe hozása, valamint a „régi elitek” háttérbe szorítása eszköze lehet a társadalom széles rétegeit gyarapító gazdasági fejlődésnek. Kicsit olyan ez, mint keresztülhazudni magunkat az igazsághoz – az sem éppen egyszerű feladat.
Megjelent a Pesti Hírlap június 26-i számában.
A szerző Martin József Péter, a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója és a Budapesti Corvinus Egyetem külsős adjunktusa