Süllyesztőben

Süllyesztőben

A hazai szabad média egyik utolsó zászlóshajója süllyedt el az elmúlt napokban, miután elbocsátották az Index.hu főszerkesztőjét, és nyomában szinte a teljes stáb felállt. Bár számos részletkérdést illetően derülhetnek még ki újdonságok, ma az látszik, hogy tovább tart a szóval, tettel és főleg pénzzel vívott hadjárat, amelyet a Fidesz 2010 óta folytat az ellenzéki – vagy az általuk ellenzékinek ergo ellenségnek vélt – sajtó ellen. Ez a folyamat 2016-ban gyorsult fel és sok áldozatot követelt. A meghatározó médiumok közül propaganda vagy kormánypárti üzemmódba állt, avagy megszűnt a teljesség igénye nélkül az Origo.hu (ez még 2014-es fejlemény), a Népszabadság, a TV2, a Magyar Nemzet, a Figyelő és a Heti Válasz, valamint a komoly olvasótáborral bíró megyei lapok mindegyike. Mint látható, nemcsak baloldali vagy balliberális, hanem konzervatív és konzervatív-liberális irányultságú médiumok is. Az internet volt az egyetlen médiaszegmens, ahol a kormánykritikus oldalak – látogatottság alapján – még többségben voltak, de az Index elestével itt is tovább nő a kormánybefolyás. A nyomtatott sajtó már régen marginalizálódott, az országos rádiók mind kormánypártiak, a tévék közül alig egy-kettő tekinthető kritikusnak.

Mindeddig a politizáló kormánykritikus tömegmédiumok közül a két legnagyobb, az RTL Klub és az Index.hu maradt még talpon, a szegmensében piacvezető portál megroppanása ezért különösen nagy veszteség. E legutóbbi fejleménnyel tovább sérül a többoldalú tájékoztatás és minden bizonnyal kevesebb lesz a közhatalom ügyeit feltáró tényfeltárás, tovább romlik a közszereplők elszámoltathatósága.

A magyar médiatájkép – piacnak már régóta nem nevezhető – egyáltalán nem hasonlítható a nyugati országokéhoz. Nem arról van szó, hogy vannak a balra és jobbra hajló lapok és médiumok, amelyek azonban betartják a szakma alapvető szabályait, és a „saját oldal” ügyeit is pellengérre állítják, ha morálisan és/vagy racionális érvek alapján szükségesnek találják. Vegyük például a brit sajtót: miközben a Brexit miatt a brit társadalom is rendkívül megosztottá vált, mégsem látszott az idehaza megszokott szemellenzős elfogultság a médiában. Tavaly márciusban történt, amikor a jobboldali The Times címlapos szalagcímben korrupcióval vádolta Theresa May akkori konzervatív miniszterelnököt, mivel fejlesztési pénzeket ígért néhány régiónak, amennyiben azok parlamenti képviselője megszavazza a kormányfő Brexit-alkuját. Vagy: a baloldali Guardian nem csinált titkot abból, hogy nem értett egyet Jeremy Corbyn, korábbi munkáspárti vezér politikájával. Ideológiai irányultságuk ellenére az ottani lapok nem tekinthetők a politika játszóterének, abban a lebutított értelemben biztosan nem, ahogy sajnos mi megszokhattuk.

announcement-3509489_1920.jpg

Az Index (ahogy ismertük) elsüllyedése azért is különösen fájdalmas, mert azon kevés médiumok közé tartozott, amely számos esetben megengedte a valóság többféle értelmezését. Az ellenzékiek mellett ezért olvasták a politikailag „ingadozók”, sőt a fideszesek egy része is. Nagyon kevés ma már az ilyen lap, ami persze nem véletlen. A jelenlegi autokratikus rendszer nem engedi a tárgyilagos „középen” állást, hanem „színvallásra” készteti, néha kényszeríti a társadalmat. Vagy támogatod a rezsimet, vagy az ellenfele vagy, harmadik lehetőség nincs. Az ellenfeleket nemegyszer ellenségnek bélyegzik és megbüntetik. Ahogy a politikai rendszert kettéosztották „barátra” és „ellenségre”, úgy teszik ugyanezt a médiumok esetében is. A kormányoldalon feltétlen lojalitást várnak el, aminek szervezeti torzója a mintegy félezer médiumot magában foglaló, és azonos üzeneteket szajkózó alapítvány, a KESMA. Ez a – nemzetgazdasági érdekekre hivatkozva a versenyhivatali vizsgálat alól kivont – képződmény már önmagában olyan hungarikum, amely a feudális elemekkel átszőtt államszocializmusba repít vissza minket.

A jelenlegi helyzetben felmerül a – NER által (még) nem behálózott – gazdasági elit felelőssége, és persze mindannyiunké. Egy-egy milliárdos most megmutathatná, hogy mi a valódi társadalmi felelősségvállalás, ha – például – a felmondott indexes újságírókkal új vállalkozásba fogna. Nekünk állampolgároknak pedig le kell számolnunk az ingyenes tartalom illúziójával. Mint minden szolgáltatásért, így a tartalomkészítésért is okkal kérhetnek pénzt a kiadók. Ha az online lapok csak a hirdetésre vannak utalva, akkor előbb-utóbb megjelenik a kormányzati befolyás, a kiépült magyar autokrácia ugyanis különféle mechanizmusokon keresztül a hirdetői pénzek jelentős részét eltéríti a kormánymédiumok irányába. Az állami hirdetési pénzek több mint 80 százaléka landol a baráti kiadóknál, de finomabb módszerekkel a magáncégek reklámköltéseit is befolyásol(hat)ják politikai alapon.

Ez ellen csak előfizetéssel és közösségi támogatással lehet védekezni, csak így képzelhető el, hogy fennmarad valami a sokszínű, a „dolgot őt magát” néző, informáló, értelmező, magyarázó sajtóból. Ellenkező esetben a süllyesztőben mindannyian csak a sötétben tapogatózunk majd.

 

Az írás megjelent a Pesti Hírlap július 31-i számában.  

A szerző Martin József Péter, a Transparency International ügyvezető igazgatója, a Budapesti Corvinus Egyetem külsős adjunktusa, a Figyelő korábbi főszerkesztője

Facebook Comments