„Helsinki az Nyugat-e?” – teszi fel az ikonikussá vált kérdést a Csinibaba című film főszereplője, a gyári munkás Attila egy másik munkásnak, Pista bácsinak, amikor kiderül, hogy a Ki mit tud? nyertesei abban az évben Helsinkibe utazhatnak. A kérdés azért fontos számukra, mert ha Nyugat, akkor ott vár a szabadság. A munkások kicsit összevitatkoznak arról, hogy mennyire Nyugat is Helsinki, hiszen északon van, és „már komp jár át Leningrádba”.
Nekünk nem a hatvanas években, hanem 2019 decemberében adatott meg a lehetőség, hogy a finn nagykövetségnek köszönhetően három napot Helsinkiben tölthessünk, és újságírókkal, illetve média- és kommunikációs szakértőkkel találkozzunk. Ez alapján Helsinki nagyon is Nyugat, főleg Magyarországról nézve, és olyan messze van Oroszországtól, amennyire ez csak lehetséges. De legalábbis jóval messzebb, mint Magyarország.
Az ellentét Magyarország és Finnország között éppen azért volt annyira égbekiáltó, mert nem a Kádár-korszakból utaztunk Helsinkibe. Még a személyi igazolványunkat sem kellett felmutatni sehol a három nap alatt.
Mégis olyan volt, mintha egy másik világba, egy nagyon vágyott világba utaztunk volna. Ahol az újságírói szakmát annyira megbecsülik, hogy az állami tévén belül oknyomozó műhely működik, amelyet nem mellesleg egy nő vezet. Ahol a legnagyobb napilap, a Helsingin Sanomat szerkesztősége egy olyan hipermodern, gyönyörű épületben van, mint amilyen a budapesti Telekom Székház, és ahol a lap munkatársait az online újságírás nagy innovátoraiként jegyzik.
Ahol nem létezik olyan állami szerv, hogy Médiatanács, hanem egy önszabályozó szervezet ellenőrzi az újságírók munkáját, és ha valaki vét a szakma saját maga által kialakított szabályai ellen, akkor azt nem elsunnyogják, hanem beszámolnak róla.
Ahol az állami tévét a felmérések szerint az emberek túlnyomó többsége megbízható hírforrásnak tartja, a nézettsége pedig a kereskedelmi tévékkel versenyez. Ahol nemcsak megírták, hanem be is tartják a médiatörvényt, és nem ügyeskedtek addig, hogy az teljesen kiüresedjen. Ahol botrány van abból, ha a miniszterelnök nem tartja tiszteletben a közmédia függetlenségét. Ahol az iskolában tudatos médiafogyasztásra tanítják a gyerekeket, én nem a médiaismeret tantárgy megszüntetését tervezik.
És igen, ahol nincs Alkotmánybíróság, de nem azért, mert Finnország nem jogállam, hanem mert más eszközökkel is képesek garantálni a jog uralmát.
A felsorolást még hosszan folytathatnánk, de talán elég egyetlen adat is ahhoz, hogy számszerűen éreztessük a különbséget: Finnország a második a World Press Freedom Indexen, miközben mi ugyanitt a 87. helyet foglaljuk el Kirgizisztán, Kelet-Timor, Peru és Sierra Leone után közvetlenül.
A Transparency Magyarország 7. mentorprogramjának résztvevői a Helsingin Sanomat szerkesztőségében
Eközben a finnek sem állítják, hogy náluk minden tökéletes, és megnyugtatásunkra el is mondtak néhány történetet, amikor egy kis árnyék vetült a sajtószabadságra. Beszámoltak arról is, hogy az orosz trollok ott is próbálkoznak, a populizmus előretörése évek óta probléma, és az újságíróik is kapnak néha gyalázkodó kommenteket és fenyegetéseket. Arról, hogy minderre miként reagáltak a finnek, érdemes elolvasni a CNN riportját.
Sajnos arra a kérdésünkre azonban már a finnek sem tudtak mit válaszolni, hogy mi van akkor, ha nem külföldről érkeznek az álhírek, hanem az ország saját kormánya a dezinformáció leglelkesebb terjesztője. Vagy, ha a törvény szerint elvileg független a közmédia, de valójában a propaganda egyik első számú élharcosaként működik.
A finn média egyébként gyakran foglalkozik Magyarországgal, tehát sok újat nem tudtunk mondani – ottjártunkkor például a kulturális törvény akkor még csak tervezett átalakításáról közölt egész odalas cikket a Helsingin Sanomat.
Ami igazán lehangoló volt, hogy láthatóan Magyarország az intő példa a finn újságírók és politikusok számára arról, hogy milyen könnyű is elveszíteni a szabadságot.
Tehát miközben fantasztikus volt beszívni Helsinki nyugati légkörét akár csak három napra is, és tanulságos volt megtapasztalni, hogy így is működhet egy ország és a médiája, közben folyamatosan ott volt az emberben valami nehezen leírható rossz érzés. Egy kis szégyenérzettel megfűszerezett szomorúság, ami néha talán kétségbeesésbe is átcsapott. Mert nem a hatvanas évek államszocialista Magyarországáról érkeztünk Helsinkibe, hanem 30 évvel a rendszerváltás után, az Európai Unióból. És nem az a fő baj, hogy azt éreztük, hogy baromi távol vagyunk mindettől, hanem az, hogy nem közeledünk, hanem szánt szándékkal távolodunk tőle.
A szerző Tasnádi Kata, a Transparency International Magyarország 7. oknyomozó újságírói mentorprogramjának résztvevője