„Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem azt, amit teszek” – Orbán Viktornak ez az önleleplező, pávatáncra utaló mondása talán aktuálisabb, mint valaha. A szavak és a tettek a koronavírus okozta válságban sincsenek összhangban: az előbbiek a válságkezelésről, az utóbbiak viszont nem kis részben a korrupcióról is szólnak.
Miközben a tények közlése és a kormányzati tájékoztatás a járvány alakulásáról legalábbis hiányos, a kormányfő láthatóan elemében van, és ország-világ előtt bizonyítani akarja, hogy egyszemélyben képes kezelni a szerteágazó egészségügyi, gazdasági és szociális válságot. A nagy zajban Orbán szereti a legnagyobbat mondani, miközben járványügyi szakemberek szerte a világban még mindig sokszor a sötétben tapogatóznak a járvány várható alakulásáról (Nyáron eltűnik a vírus? Ősszel visszajön? Meg lehet kétszer fertőződni? Más betegségekkel is összefüggésbe hozható?, Mikor lesz gyógyszer és vakcina?, és a sor hosszan folytatható).
Idehaza fájóan hiányzott a transzparens magyarázat arra vonatkozóan, hogy miért kellett hirtelen és az érintett (súlyos) betegek számára megalázó módon kiüríteni 36 ezer kórházi ágyat, illetve miért volt (van) szükség 8000 lélegeztetőgép beszerzésére.
Ezt a megalománia és ki tudja, még milyen hátsó szándékok és tervek indokolhatják, de a járványhelyzet eddigi magyarországi alakulása biztosan nem. Tények nem támasztják alá, miért kellett a súlyos állapotban lévő pácienseket hazaküldeni a kórházakból. Az sem látszik megalapozottnak, miért pont május 3-án tetőzött a járvány, ahogy azt Orbán egyszer előzetesen és váratlanul kibökte, mert sem a megbetegedések, sem a halálozások száma nem támasztja alá ezt a kijelentést.
A közbizalmat nyilván az sem erősíti, hogy az egészségügyért is felelős „emberminiszter” vagy nem, vagy szerencsétlenül szólal meg, a szakterületért felelős államtitkár (Horváth Ildikónak hívják) pedig egyszerűen felszívódott. Mindezek fényében Orbán nagyotmondásai az omnipotens vezető képét hivatottak sugallni, de ne ragadjunk le itt.
Az ellenzék, a kormánykritikus értelmiség és a külföldi újságírók, elemzők egy része is beszállt a nagyotmondási licitbe, csak persze a másik oldalról. Diskurzus folyik például arról, hogy a március 30-án elfogadott felhatalmazási törvény a diktatúra előszele, vagy már itt tombol a diktatúra, és át is léptük az „összes” Rubicont.
A Transparency International Magyarország igyekezett árnyaltabban reagálni a helyzetre. Miközben elfogadhatónak és a nemzetközi trendekkel összeegyeztethetőnek tartjuk, hogy veszélyhelyzet idején a kormány pótlólagos jogosítványokat kapjon – a jogszabályt két szempontból is aggasztónak találtuk.
Először is azt kifogásoljuk, hogy a rendeleti kormányzásra vonatkozóan nincs időkorlát, másodszor pedig azt, hogy a rémhírterjesztés tényállását homályosan, továbbá visszaélésre alkalmas és a még megmaradt szabad sajtóra fenyegető módon módosították.
Nem lebecsülve ezeket a veszélyeket, úgy gondolom, hogy a felhatalmazási törvény elsődlegesen szimbolikus jelentőségű, vagyis a hatalmi helyzetet és az omnipotens vezető képét demonstrálni hivatott jogszabály, nem pedig a diktatúra (első) rendelkezései. Könnyen lehet, sőt valószínű, hogy a törvénynek ezek a részei – Karsai Dániel alkotmányjogász találó kifejezésével – „halott betűk” maradnak, akárcsak, mondjuk, a korábban elfogadott, minden szempontból abszurd Stop Soros! csomag paragrafusai, vagy a civiltörvény számos rendelkezése, például az, hogy a civil szervezeteknek a „külföldről támogatott” státuszt lépten-nyomon közölniük kell(ene) magukról. Ezekben a törvényekben közös, hogy mindegyik kommunikációs és propagandaeszközként működik, és nemegyszer ellentmond az Alaptörvénynek és az uniós jognak. És az is közös bennük, hogy valójában nem hajtják végre őket, részben egyébként azért, mert annyira életszerűtlenek, hogy nem is végrehajthatók.
A diktatúra veszélye manapság tehát nem nagyobb, mint az elmúlt hónapokban bármikor, a több éves jogállami rombolást követően. Folyamatról és nem azonnali váltásról van szó. A mindennapok valósága azt mutatja, hogy ma ugyanúgy hibrid rendszerben élünk (valahol a liberális demokrácia és a diktatúra között), mint a járvány és a felhatalmazási törvény előtt. Az Orbán-rendszer úgy kilenc esztendeje erodálja a jogállamot, kiiktatta majdnem az összes féket és ellensúlyt (kivéve a még mindig független, bár egyre nagyobb nyomás alatt lévő bíróságokat) – a gazdaságban pedig kiépült a haveri államkapitalizmus.
A diktatúra folytonos emlegetése, sőt a nyilvánvalóan túlzó és hamis „katonai diktatúra” ördögének a falra festése nemcsak azért kontraproduktív, mert nem kvadrál a megélt valósággal, hanem azért is, mert elvonja a figyelmet arról, hogy ezen meddő vita örve alatt újult erővel folyik a haverok kistafírozása. Ez az igazi és reális veszély, nem pedig a rendszer ellenfeleinek börtönbe vetése vagy a választások elmaradása.
A korrupció elharapózása rendkívüli körülmények között persze nem csak magyar jelenség: a hatalommal való visszaélés válságok, természeti katasztrófák és járványok idején új erőre kap, hiszen az emberek és az intézmények – érthetően – mással, a kármentéssel vannak elfoglalva.
A diktatúra-vita közben a kormánytöbbség dörzsöli a tenyerét és tartja a markát. Egyre-másra fogadnak el és bocsátanak ki olyan törvényeket és rendeleteket, amelyeknek elsődleges célja a már eddig is helyzetbe hozott oligarchák és kliensek támogatása. A haveri pénzosztás a válságkezelés ürügyén és annak kulisszái mögött zajlik. A felhatalmazási törvény utáni első salátatörvény rögvest két, addig állami tulajdonú ingatlan átadásáról rendelkezett Schmidt Mária alapítványának. Majd következett a Mathias Corvinus Collegiumnak juttatott 10-10 százalékos, Mol- és Richter részvénypakett, három ingatlannal megfejelve. A szakkollégium alapítója, Tombor András szerint „eljött az idő, hogy az MCC (…) olyan kiemelt nemzeti intézménnyé váljon, (…) mint a Tudományos Akadémia, a Nemzeti Múzeum vagy a Nemzeti Színház”. Ha csak úgy nem.
Nyilván a tetőzőben lévő járványhelyzet indokolja azt is, hogy a Semjén Zsolt miniszterelnök-helyetteshez köthető vadászati kiállításra 1,7 milliárd forintot kellett elkülöníteni, azonnali hatállyal. Az erőpolitika és a haveri kapitalizmus csúcsra járatását jelzi az is, hogy a részben a kínai Eximbank által finanszírozott Budapest-Belgrád vasútvonal beruházási iratait tíz évre titkosították, szintén a felhatalmazási törvény után elfogadott első salátatörvényben. Most nagyobb a valószínűsége annak is, hogy a városligeti beruházásokból többet tudnak keresztülerőszakolni, mint békeidőben. Erővel vetett véget az állam a Kartonpack tulajdonosi vitájának is, Mészáros Lőrinc és családja pedig, akárcsak békeidőben, most is egymásután nyeri a közbeszerzéseket.
A haveri pénzosztás együttjár a további központosítással. Magyarország már eddig is az EU legcentralizáltabb országa volt, bár az önkormányzati választások után a hazai politikai rendszer valamelyest elmozdult a pluralizmus irányába. A válságkezelés ürügyén a kormány ezt máris megtorolja: magához vonta a gépjárműadó-bevételeket, ingyenessé tette a parkolást (megfosztva a településeket ettől a pénztől) és különleges gazdasági övezetek fedőnévvel az iparűzési adóbevételek elvonásától sem riad vissza. Utóbbi például azt jelenti, hogy Göd elesik bevételének egyharmadától. A közérdekű adatigénylés pedig az eddiginél hosszadalmasabb lesz: az eddigi 15 nap helyett 45 napig is eltarthat, amennyiben a közintézmények így rendelkeznek a veszélyhelyzetre hivatkozva.
A NER a saját politikai elitjéről sem feledkezik meg: április közepén alaposan felemelték a képviselők fizetését, és 35 százalékkal nőtt az államtitkárok fizetése is. Eközben az Orbán-kormány, dacolva – szokásos módon – a nyugati trenddel és a kényszerűségből költségvetési költekezést szorgalmazó javaslatokkal, no meg az emberiességgel, vonakodik mentőövet dobni a leginkább rászorultaknak. Nincs tehát semmiféle rendszer- vagy paradigmaváltás (a „demokráciából” a „diktatúrába”), hanem „felgyorsulni látszik a történelem”, ami itt a magyar ugaron sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint azt, hogy a rendszerszintű korrupció és a haveri államkapitalizmus újabb fokozatba kapcsolt.
Martin József Péter, a TI Magyarország ügyvezető igazgatója