A Transparency International már előre jelezte, hogy a koncessziós törvény által előírt bírálati emlékeztetők elfedik a nemzeti trafikjogok kiosztásának valódi történéseit. Az azonban még a legpesszimistább elképzeléseinket is messze alulmúlta, ami a Nemzeti Dohánykereskedelmi Zrt. honlapján megjelent. Nem tettek mást, mint 3176 példányban ki- és feltöltötték ugyanazt az egy darab dokumentumot; még a nyelvi és helyesírási hibák is rendre ismétlődnek. Kedvenc szófordulatunk  a pályázó által benyújtható „bármely (…) valamennyi csatolmány”, amelyek úgymond – egyenként vagy összességében, ki tudja? – teljesebbé és jobban alátámasztottá tennék az üzleti tervet.

Azt az üzleti tervet, amelyre a koncessziós pályázatokon elérhető 120 pontból 60 pontot a jogszabály által semmilyen módon nem körülírt szempontok alapján, vagyis teljesen szubjektív alapon lehet odaítélni. Nem véletlen, hogy a bírálati emlékeztetők gondosan megóvták ezeket az üzleti terveket a nyilvánosság zavaró tekintetétől. Az meg már szinte vicces, hogy még annyit sem tudhatunk meg, hány pontot is kaptak a nyertesek. Mi kérünk elnézést, amiért ezen a viccen nem tudunk nevetni.

Az emlékeztetők semmiféle támpontot nem adnak arra, hogy vajon miért az egyik és miért nem valamelyik másik pályázó nyert.  Ha a dohánykoncessziók kiosztása tényleg tisztességesen történt, ahogyan az állam állítja, akkor miért nem engedik a teljes nyilvánosságot? Szerintünk persze itt szó nem volt tisztességről. Talán előbb voltak meg a kijelölt nyertesek, mintsem megtörtént volna a pályázatok elbírálása. Ezért titkolhatja az állam a bírálati döntések konkrétumait, a bírálók személyét és a fránya üzleti terveket.

A TI nem nyugszik ebbe bele. Más civilekkel együtt pert indítottunk a pályázati döntések, az üzleti tervek és a bírálók személyének teljes megismerése érdekében. Még mi sem tudjuk azonban, hogy adatigénylésünk a tragikusan szétmódosított információszabadság törvény nemrég elfogadott rendelkezéseinek hatására nem minősül-e „közfeladatot ellátó szerv gazdálkodásának átfogó, számlaszintű”, netán „tételes” ellenőrzésének. Mert azt ugyebár tilos. Ha nem jutunk hozzá az adatokhoz, amelyek megcáfolják azt a gyanút, hogy itt bizony korrupció történt, akkor aligha szabadulhatunk a következtetéstől: az állam bizonyos érdekcsoportokat úgy hozott kedvező helyzetbe, hogy közben a többi piaci szereplőt, már a jogalkotás pillanatától kezdve, méltánytalanul szorította ki. Erre – az állam és az üzlet obskúrus összefonódására – mondja a szakirodalom, hogy „state capture”, vagyis a közhatalom foglyul ejtésének tipikus esete…