Bár nagy hírverést nem csaptak körülötte, megjelent a kormány honlapján a 2020-2022-es Nemzeti Korrupcióellenes Stratégia. Az új stratégia egyes elemei, például a szervezeti integritás növelésére vonatkozó ajánlások üdvözlendőek, ugyanakkor az anyagot áthatja egyfajta bürokratikus-technológiai optimizmus, míg a valós kockázatok egy részéről mintha nem venne tudomást. Az alábbiakban megkíséreljük összefoglalni az új stratégia legfontosabb elemeit.
Az előző, 2015-2018-as stratégiát váltja fel az a valamivel vékonyabb dokumentum, amely néhány héttel ezelőtt, különösebb felhajtás nélkül került fel a kormány honlapjára. Mivel az egész stratégia 20 oldalas, ezért aki jobban szeretne benne elmélyedni, annak javasoljuk, hogy olvassa el a teljes anyagot. Ebben a posztban a teljeskörű bemutatás helyett a legérdekesebb pontokat igyekszünk kiemelni.
A dokumentum részletes és rendkívül optimista kronológiával kezdődik. Ebből megtudjuk egyebek mellett, hogy az „antikorrupciós tevékenység egyre szélesebb és szilárdabb” (sic!), valamint azt is, hogy 2010 óta „sokkal felelősebb, fegyelmezettebb és átláthatóbb az állam működése, a közpénzek, uniós források felhasználása, átláthatóbbak a közbeszerzések”. Utóbbi megállapítást leginkább a költségvetési stabilitás, valamint a gazdasági növekedés támasztja alá a kormány szerint. Ezzel szemben a források torz elosztásáról nem esik szó az anyagban. Feltűnő az is, hogy a kronológiából hiányzik a kormány által korábban életre hívott korrupcióellenes munkacsoport működése és annak 2013-as felbomlása.
A civil szervezetekkel való együttműködésre vonatkozó kijelentések ellentmondásosak: a dokumentum egyrészről leszögezi, hogy a korrupcióellenes stratégia végrehajtásának feltétele többek között a „civil szervezetek, az e területtel foglalkozó kutatók és szakértők” együttműködése, ugyanakkor eredményként könyveli el azt is, hogy „törvény született a külföldről finanszírozott civil szervezetek átláthatóságának növelésére”.
Arra azonban már nem tér ki, hogy ez a törvény az Európai Bíróság szerint hátrányos megkülönböztetést alkalmaz és indokolatlan korlátozásokat vezetett be, amelyek ütköznek az uniós joggal (Varga Judit igazságügyminiszter szerint az EB ítélete épp a törvény jogszerűségét erősítette meg).
A közbeszerzésekkel kapcsolatban is feltűnően szűkszavú az anyag: konkrét korrupciógyanús esetként egyedül a szegedi városvezetéshez köthető (a nagyobbik kormánypárt kommunikációjában is hangsúlyosan megjelenő) Szeviép-ügyet említi, míg általánosságban úgy értékel, hogy az elmúlt években „átláthatóbbak és jogszerűbbek a közbeszerzések”, bár ezt konkrét mutatókkal nem támasztja alá.
A stratégia az Európai Bizottság 2018-as országjelentéséből a közbeszerzések terén megtett intézkedések elismerését emeli ki (ez a jelentés egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy „a közbeszerzés területén sor került fontos intézkedésekre, de az eljárások átláthatósága és versenyjellege tekintetében még van mit javítani”). Ellenben a stratégia a szemeszter riportok kritikus megállapításairól nem tesz említést. Ez azért is különös, mert a legutóbbi országjelentés szerint „jelentős korrupciós kockázatokat” lehet tapasztalni a magyar közbeszerzési rendszerben, a közbeszerzési piaci verseny javítása pedig tételesen is szerepel az országspecifikus ajánlások között.
Bár nem közbeszerzés címen, de „a közpénzből finanszírozott nagy értékű beruházásoknak” külön alfejezetet szentel a dokumentum, kevesebb mint egy oldalban. Utóbbiakkal kapcsolatban a stratégia deklarálja: „Az állami működés alappillérei közé tartozik a közpénzek felhasználásának szabályszerűsége és átláthatósága. A korrupció veszélye ezen a területen olyan tevékenységek kapcsán is megjelenik, ahol a közszféra és a magánszféra találkozik. Ezeket a kockázatokat nem lehet kizárni, de kontrollok beépítésével ellenőrzés alatt lehet tartani és csökkenteni kell”. A közbeszerzésekkel kapcsolatos konkrét problémák, így az egyajánlatos közbeszerzések aránya vagy a túlárazás gyakorlata nincs megemlítve az anyagban, amely a Közbeszerzési Hatóság idevágó statisztikáit sem idézi.
Hasonlóan mellékesen, egy hosszabb felsorolás egyik elemeként jelenik csak meg a pártfinanszírozás, mint azon jelenségek egyike, amely 2010 óta „átláthatóbb és jogszerűbb” lett. A dokumentum további részében nem esik említés a pártok gazdálkodásáról, így a kamupártjelenségről és az Állami Számvevőszék ellenőrzési gyakorlatáról sem.
Ahogy a Transparency International Magyarország sok alkalommal próbált rámutatni: a kampányfinanszírozással kapcsolatos 2017-ben, valamint 2018-ban bevezetett szigorítások üdvözlendőek, de nem zárják be az összes jogi kiskaput, így például fenntartják annak lehetőségét, hogy a kamuformációk nevében vagyontalan, így nehezen elszámoltatható jelöltek induljanak.
A 2018-as kampánytámogatások után fennmaradó körülbelül 3 milliárdos adósság nem kimondottan sikeres behajtása, valamint az a tény, hogy az egyik legismertebb kamupártozó ellen hat év után sikerült vádat emelni arra utal, hogy ez az aggályunk nem alaptalan.
Ami valóban szélesebb és szilárdabb
Habár az új stratégia a fenti pontokban finoman szólva nem minden létező kockázattal vet számot, bizonyos esetekben pedig szelektíven ragad ki a narratívába illeszkedő részleteket, szemléletében vannak olyan elemek, amik jó irányba mutatnak.
Így például erénye a dokumentumnak, hogy a korrupciót „tágan értelmezi, nem szűkíti a […] Btk. […] szerinti korrupciós bűncselekményekre, hanem minden olyan társadalmi jelenséget ért alatta, amely során valaki a rábízott hatalommal visszaél”.
Ez a definíció kísértetiesen emlékeztet a Transparency International által használt korrupció-meghatározásra, amelyet éppen kiterjesztő jellege miatt szokott kritika érni az államigazgatási szervek részéről. Ugyanakkor e definíció alkalmazása arra is lehetőséget adna, hogy a Btk. által nem szankcionált korrupciós cselekmények nagyobb hangsúlyt kapjanak az állami szervek korrupció megelőzésére irányuló erőfeszítéseiben.
Az anyagban szintén nagy hangsúlyt kap az elektronikus közigazgatás fejlesztése, amitől jelentős áttörést várnak a korrupció elleni küzdelemben. A dokumentum szerint „ezek az elektronizálási lehetőséget nyújtó folyamatok alapvetően csökkentik a korrupció lehetőségét, tekintettel arra, hogy az ügyek digitális térbe történő elhelyezésével a folyamatok jobban, informatikailag támogatott eszközökkel nyomon követhetővé válnak”. A stratégiát áthatja egyfajta, az e-közigazgatással és a digitális döntéstámogatási rendszerekkel kapcsolatos technológiai optimizmus, amely ugyanakkor mintha nem venne tudomást arról, hogy a korrupt tranzakciókban érdekelt felek ezen eljárások megkerülésére fognak törekedni, valamint a kezelt adatok mennyiségének növekedésében rejlő kockázatokról sem ad számot. Szintén nem tesz különbséget az anyag az „egyszerű állampolgárok” hivatali ügyintézésében rejlő kockázatok és a jelentős befolyással és kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkező szereplők részvételével zajló eljárások között. Ugyanakkor a hivatali eljárások egyre szélesebb körének elektronizálása valóban könnyebben nyomon követhetővé és átláthatóbbá teszi ezeket a folyamatokat, ami önmagában üdvözlendő törekvés.
Szintén reménykeltő fejlemény, hogy az anyag olyan módszertan kialakítását javasolja, „amely alapján évente felmérhető a magyar társadalom korrupció érzékelésének – az európai uniós szintű felmérést kiegészítő, társadalmi csoportonként differenciált eredményt is adó – szintje”. Habár az anyag nem nevesíti az ebben a tárgykörben már létező nemzetközi felméréseket, így az Eurobarometer korrupcióval foglalkozó különkiadásait (a legutóbbiról itt írtunk nemrég) és a Globális Korrupciós Barométert (GCB) sem, önmagában a lakossági percepciók fontosságának felismerése pozitívumként értékelhető.
Hasonló megfontolásból a közelmúltban mi is végeztünk korrupcióérzékelési felmérést lakossági reprezentatív mintán, amiből többek között kiderült, hogy a hálapénzt csak a magyar lakosság 40 százaléka tartja korrupciónak, másrészt beigazolódott az a korábbi adatokon már megerősített feltevésünk, hogy az intézményi korrupcióhoz elsősorban politikai szimpátiáik alapján viszonyulnak az emberek.
A hasonló kutatások burjánzásának hátulütője lehet, hogy a különböző módszertannal készülő felmérések sokasodása által elvész az azok összehasonlításából származó előny, ez a kockázat azonban hosszútávon mérséklődik, ha az új felmérés évente azonos módszertannal készül. A vonatkozó kormányhatározat mellékletéből az is kiderül, hogy ezt a módszertant „a Miniszterelnökséget vezető miniszter a hazai korrupciós helyzet kiegyensúlyozott és a valóságnak megfelelő értékelése érdekében, az Állami Számvevőszék iránymutatásának figyelembevételével, a Központi Statisztikai Hivatal közreműködésével” dolgozza majd ki.
A stratégia talán legfontosabb pozitívuma, hogy komoly hangsúlyt fektet az államigazgatási szervek belső integritásának fejlesztésére, illetve az ezt elősegítő képzési programokra.
Ezzel kapcsolatban az anyag leszögezi, hogy „az egyén és a szervezet integritása szoros kölcsönhatásban van egymással: ha az egyén nem azonosul a szervezet értékrendjével, elvárásaival, akkor a szervezet működésének a hatékonysága is csorbul. A szervezeti integritás erősítése a korrupció megelőzése mellett a jó kormányzást és a hatékony közszolgálatot is segíti”. Ennek fényében a stratégia előrevetíti szemléletformáló, integritás fejlesztési képzések megtartását az államigazgatási szervek dolgozóinak, valamint az államigazgatási szerveknél dolgozó integritási tanácsadók mellett további, nagyobb szervezeti és területi egységeknél kijelölt integritási referensek alkalmazását.
A fenti támogatható törekvések ellenére a stratégia figyelmen kívül hagy egyes rendszerszintű kockázatokat, így önmagában nem tűnik alkalmasnak a korrupciós kockázatok átfogó csökkentését szolgáló intézkedések megalapozására. Amennyiben azonban a kormány valóban nyitott a területtel foglalkozó civil szervezetekkel, kutatókkal és szakértőkkel való együttműködésre, akár még jó is kihozható belőle.