Életszerűtlen és indokolatlan egy demokráciában az a közös nyilatkozat, amelyre a nyolc magyar állami intézmény ragadtatta magát szeptember 23-án. A Belügyminisztérium, az Állami Számvevőszék, a Kúria, a Legfőbb Ügyészség, az Országos Bírósági Hivatal, a Közbeszerzési Hatóság, a Magyar Nemzeti Bank és a Gazdasági Versenyhivatal közös nyilatkozatot tettek közzé, amelyben megállapítják, hogy „Magyarországon megerősödött a korrupció elleni fellépés”. Azt is írják, hogy az elmúlt évtizedben a „korrupció büntetőjogi eszközökkel történő leküzdése…jelentős eredményeket ért el”.
Miért nem valószínű, hogy egy jól működő demokráciában egy ilyen nyilatkozat napvilágot lát?
Azért, mert „odaát” működik a fékek és ellensúlyok rendszere, vagyis az autonóm állami intézmények ellenőrzik a központi kormányzatot, és nem pedig az utóbbi eszközeként, meghosszabbított karjaként működnek.
A demokratikus berendezkedések úgy szavatolják a közjót, hogy a végrehajtó hatalom és a szakmai érvekkel ellentartó, szervezetileg is önállóságot élvező intézmények között egyfajta dinamikus feszültség alakul ki. Ezért sem életszerű, hogy a – mondjuk a német vagy a holland – belügyi tárca és az ottani számvevőszék a korrupció elleni fellépést egyformán lássák: ami az egyiknek sok vagy elég, az a másiknak kevés lehet. A kollektív önelégültség persze amúgy is indokolatlan, hiszen a korrupciónak egy része még e legfejlettebb országokban is rejtve marad, vagyis az állami intézményeknek mindig van és mindig lesz dolguk.
Több szempontból is félrevezető a nyilatkozat. Részben azért, mert összekeveri az „integritáskontrollok kialakítását” a(z állami) korrupcióval. Kétségtelen, hogy a hazai állami intézményeknél az elmúlt években nagy erőkkel zajlott a szervezeten belüli etikai követelmények népszerűsítése, ez azonban sajnos semmit nem változtat azon, hogy az utóbbi időben nem(csak) az „integritásszemlélet” intézményesült, hanem az állami korrupció.
A politikai és az üzleti életet átszövő rendszerszintű visszaélések egyebek mellett az állami pénzosztó mechanizmusok – idetartozik a közbeszerzési rendszer, az uniós pénzek elosztása, de például a letelepedési államkötvény konstrukció is – szélsőséges torzulásában érhetők tetten.
Az egész állami rendszer nem az egyenlő esélyekre és a tisztességes versenyre, hanem az oligarchák, a kormányközeli haverok és a klientúra helyzetbe hozását szolgálja. E torz szemlélet betüremkedik a magángazdaság számos szektorába, így például a médiába, az energetikába, az építőiparba és részben a bankszektorba is.
Az is félrevezető az állami vezetők nyilatkozatában, hogy – miként a nyilatkozat fogalmaz, „a magyar gazdaság elmúlt években megvalósult dinamikus növekedése…alátámasztja a korrupció elleni rendszerszintű fellépés eredményességét”. Ha eltekintünk a koronavírus okozta jelenlegi válsághelyzettől és elismerjük, hogy 2013 és 2019 között a mennyiségi mutatókat tekintve a magyar gazdaság valóban jól teljesített, akkor is azt kell, hogy mondjuk: az összefüggés nem egyértelmű a gazdasági teljesítmény és a korrupció között.
Számos olyan ország létezik, ahol – legalábbis rövidtávon – bőven megfér egymás mellett a korrupció és a növekedés, kiegészítve az autokratikus hatalomgyakorlással, gondoljunk csak például Kínára.
Hogy a fentiek ellenére az állami szervek mégis miért látták szükségesnek közzétenni ezt a nyilatkozatot? Az egyik ok minden bizonnyal a „tematizálás” és a közbeszéd terelése a vírusválság okozta problémákról. A másik valószínűsíthető ok pedig az, hogy e sajátos módon akartak megágyazni az Európai Bizottság első jogállami jelentésének, amely a múlt hét közepén jelent meg. Ebben a Bizottság árnyalt és diplomatikus, de minden eddiginél élesebb kritikával illette a jogállamiság szisztematikus megsértését Magyarországon. A jelentés leszögezi: „a független ellenőrző mechanizmusok hiányosságai (…) növelik a korrupció kockázatát”. Az Európai Bizottság szerint – jóllehet a korrupció elleni fellépés büntetőjogi feltételeit megteremti a Büntető Törvénykönyv – „a magasrangú hivatalnokokat és közvetlen környezetüket érintő korrupciós bűncselekmények esetében a nyomozóhatóságok fellépése rendszerszintű hiányosságokat mutat”.
Értsd: a bűnüldöző szervek az elmúlt évtizedben nagyon sokszor maradtak tétlenek, gondoljunk például az Elios-ügyre vagy a „Híd a munka világába” programra.
Nagyon mást mutat tehát a hazai állami vezetők és az EU által mutatott tükör. A kérdés már csak az, hogy a közvélemény melyiknek ad hitelt.
Martin József Péter
A szerző a Transparency International magyarországi ügyvezető igazgatója és a Corvinus Egyetem Gazdaság- és Közpolitikai Intézetének külsős adjunktusa
Az írás a Pesti Hírlap 2020. október 2-i számában jelent meg.